Hetedik éve „él” Tűzoltószertár Élő Galéria a Művészetek Völgyében, Kapolcson, ahol az aktuális sorozatomhoz kreatív önismereti és összművészeti programokat kapcsolok. Az idei kiállítás címe: „Suli” volt, amit egyébként néhány, a Tűzoltószertár hátsó udvarán hagyott, leszázalékolt, türkízzöld iskolapad inspirált…
A Tűzoltószertárban a képzőművészet évek óta mentálhigiénés, önsimereti és közösségépítő funkciókat lát el, de idén arra számítottam, hogy az „iskola” témaköre kortól nemtől függetlenül minden eddiginél szélesebb tömegeket kapcsol össze.
Karcoltunk, rajzoltunk, haikut írtunk a türkízzöld iskolapadra, kapcsolódtunk a kiállítási tárgyak fölött, performanszokat alkottunk és mini, de annál valóságosabb párbeszédeket folytattunk a digitális forradalom kapcsán változó külső és belső világunkról. Ahogy szoktuk: az elmélyültünk, a drámát sem tabusítottuk, de minden játékos, fesztiválkompatibilis, völgyes volt…
Bevallom, a programokat az alkotásokkal egyenértékű alkotásokként kezelem, ezért is készítek évről évre ugyanolyan táblácskákat a kiállítótérben, mint amiken az alkotásaim címét jelenítem meg.
Büszkén osztom meg a programfüzet Tűzoltószertárra vonatkozó oldalát a képanyagban, és ezúton is köszönöm minden fellépőmnek, művészetterapeuta és művészbarátoknak, hogy részt vettek az agyszüleményeimben. 🙂
Az idei sorozatomhoz ezt a szöveget írtam:
Vannak azok a bizonyos Nagy Találkozások, melyek aztán az egész életünkre hatással vannak, és sokszor végérvényesen meghatározzák a világgal, a közösséggel, a “dolgokkal” való viszonyunkat. Emberekkel, eseményekkel, vagy műalkotásokkal történő Találkozások ezek, amelyek némelyike valóban sordöntővé válik. Miből adódik össze egy-egy ilyen sorsdöntő pillanat, Találkozás? Azt, hogy képzőművész lettem, az én esetemben egy padfirkával való találkozás határozta meg: kb tizenegy évesen ez ének teremben láttam egy padba karcolt arcot. Ettől kezdve évekig rajzoltam az ismeretlen alkotó firkáját mindenhova, magam sem értettem, miért okozott akkora örömöt. (Ok, ma is rajzolom telefonálás közben.) A Suli sorozattal az iskolára, mint a mindenki számára ismert kulturális és lélektani “inkubációs térre” hívom fel a figyelmet, ahol az Ember a legőszintébb, legsérülékenyebb és legnyitottabb állapotában létezik, ahol személyekkel, jelenségekkel úgy találkozik, hogy aztán végérvényesen összekapcsolódik, vagy szétválasztódik a dolgoktól. Az alkotások és a programok révén a saját iskoláskorú Találkozásaival való emlékezésre hívtam a látogatót, és az Iskolát nem mint az “életre nevelés helyszínét”, hanem az életünk legmeghatározóbb fizikai, pszichikai és szociológiai terét mutatom fel. Ennek tudatában, ennek felelőssége mellett érdemes iskolásnak lenni, fiatalokkal kapcsolódni, oktatást tervezni…